Úgy szoktam blogot írni, hogy jön egy esemény vagy érzés, ami elindít bennem valami gondolatsort. Aztán ha olyasmit csinálok, ami nem igényli a teljes figyelmemet, ezek a gondolatok összerendeződnek bennem és megfogalmazom, amit mondani szeretnék. Mire leülök a géphez, többnyire már csak le kell gépelnem a történetet.
De amióta Lola elment, valahogy nem jönnek a szavak. Pedig az események zajlanak, de valahányszor össze akarom rendezni a mondatokat, a gondolataim újra és újra visszahúznak oda a gödör szélére, ahogy állunk összeölelkezve, és Lola ott fekszik lent mozdulatlanul a kedvenc takarójába burkolva, és nekünk fel kellene emelni a lapátot, de képtelenek vagyunk megmozdulni. Ez a kép tart fogva, és érzem, hogy nem enged tovább lépni, amíg ez az utolsó fájdalmas sóhaj ki nem szakad belőlem.
Amikor kiköltöztünk ide a tanyára, az egyik legjobb dolog volt, hogy itt sok állatunk lehet. Bővült a kutyafalka, jöttek a cicák, a kecskék, aztán a lovak, a tehenek. Egytől egyig a barátaink, élethosszig tartó jogokkal, és az élethosszukat nem mi fogjuk meghatározni. Körülvettük magunkat élettel, de nem számoltunk azzal, hogy egyben körülvettük magunkat az elmúlással is. Nem számoltunk azzal, hogy hányszor állunk még ott a gödör szélén egymásba kapaszkodva, a társainktól búcsúzva csak azért, mert nekünk hosszabb élettartam jutott. Biztos ezt is lehet tanulni, szokni, elfogadni és feldolgozni; nem is nagyon van más választásunk. De Lola, Lola, kis Lolám! Nagyon hiányzol! Olyan sokat köszönhetek Neked, talán az életem sem így alakult volna, ha te nem vagy.
Nyugodj békében kiskutyám. Soha nem foglak elfelejteni. Soha, soha.