12 évvel ezelőtt egy nagy teremben vizsgáztattam közel száz hallgatót. Írásbeli vizsga volt, aki végzett mehetett, így lassan szivárgott el a létszám. A vizsga végén az egyik hallgató odalépett hozzám és elhívott kávézni. Vele volt a kutyája is, aki a zárt iskolaudvaron várt rá. Akkor láttam először Lolát. Három éves volt, csillogó fekete szőre, mogyoróbarna szemei és a kedvessége teljesen elbűvölt. Nem lehetett nemet mondani. Iván nagy bánatára Lola hamarosan átpártolt hozzám. Egyértelműen jelezte, hogy a gazdi én lettem, utánam jött, hozzám szaladt vissza, hozzám simulva aludt. Három évig hallgattam, hogy elcsábítottam a kutyát, végül megvettem Sáregresi Lucát. Lola ugyanúgy az én kutyám maradt, de Iván azután mégis megnyugodott. Mindig Lola volt az, akit magunkkal vittünk. Valahogy annyira jó habitusa van, hogy bárhová el lehet vele menni, így aztán jött velünk minden olyan utazásra, ahová nem repülővel mentünk. Otthonosan mozgott nagyvárosban, tengerparton, hegyvidéken, sífelvonóban, szóval bárhol. A hangulatainkat mindig levette, megnyugtatott vagy velünk örült.
Lola 15 éves lett, és én hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt leírhatom. Már nagyon rosszul lát, nehezen mozog és gyakorlatilag semmit nem hall. Az ágy mellé fellépőt kellett tenni, hogy fel tudjon jönni hozzám. Túl van már egy rakás műtéten és kezelésen, de a szervezete ugyanolyan csodálatos, mint a lelke, és reggelente felébreszt, hogy most már esetleg adnám a kaját. Tudom, hogy mindenki a saját kutyájáról gondolja azt, hogy a legjobb, a legkülönlegesebb, az egyetlen és pótolhatatlan, én jó néhány korábbi társam és négy másik jelenlévő kutya mellett gondolom ugyanezt.
Miközben ezeket a sorokat írom, Lola hozzám simulva alszik. Ezzel a kis galériával köszöntöm őt és kérem, hogy minél tovább maradjon velünk.
