Valószínűségszámítás

Kell egyfajta érzék ahhoz, hogy az ember úgy hagyja szét a dolgait, hogy később fogalma se legyen róla, mit hol látott utoljára. Mi mindketten rendelkezünk ezzel az érzékkel. Ilyenkor persze az első gondolat, hogy biztos a másik pakolta el, jön a számonkérés, amivel szemben védekezni sem nagyon tudunk, mert egyikünk sem emlékszik. A legveszélyesebb mozdulat kétségkívül az, ahogy az autó tetejére teszünk valamit, amíg más cuccokat bepakolunk, aztán mint aki jól végezte dolgát, elindulunk. Hagytunk már így el napszemüveget, kesztyűt, tornazsákot, amiket jó esetben megtaláltunk valahol az út mellett. Csak egy kicsit vigasztal bennünket, hogy mások is hasonlóan szétszórtak: az állatorvosunk egy műszert hagyott el a motorháztetőről, de a legemlékezetesebb talán az volt, amikor a nővéreim a doktori okleveleiket repítették be a nadapi árokba. Ott egy kicsit az arcunkra fagyott a mosoly, különösen nekem, mert én kértem meg őket, hogy hozzák ki a diplomákat, hogy lefotózhassam a három oklevelet együtt. El akartam vele büszkélkedni az ismerősöknek. Ezt azóta sem tettem meg, annyira megviselt a dolog, pedig egy hét múlva visszakerültek a papírok hozzánk, mert valaki megtalálta őket. Szerencsére egy zárt dossziéban volt minden.

Ami viszont ezen a héten történt, az a legkomolyabb Darwin hívőket is elbizonytalanítaná, mert a valószínűsége a nullához konvergál. Egy héttel ezelőtt az aprítógépünkben eltörött a tengely, és ezzel azonnal le is állt minden munka. Iván egész nap telefonált, hogy a korábban megbeszélt időpontokat módosítsa, és hogy a tengelyt a külföldi gyártótól minél előbb beszerezze. A gépet a faluban egy szerelő szétszedte, egyrészt, hogy a törött tengelyt kivegyék, másrészt, hogy majd az újat be tudják tenni, de a darabokra szedett gépet nem akarta tárolni, így azt kénytelenek voltunk hazahozni. A következő héten hétfőn megérkezett a tengely, Iván újra felpakolta a gépet az utánfutóra, és elindult vele a szerelőhöz. Ott derült ki, hogy egy alkatrész hiányzik. Iván minden lehetséges helyet felforgatott és engem is folyamatosan nyaggatott, hogy keressem azt a darabot, mert anélkül nem indul a gép. Végig nézte az autókat többször, felhívta a másik autószerelőt, akinél az egyik autónk éppen javítás alatt volt, hátha ottmaradt annak a csomagtartójában. Sehol semmi. Végül felhívta a külföldi gyártót, aki készségesen tájékoztatott bennünket, hogy igen, le tudnak gyártani egy újabb darabot belőle, de ki kell vinnünk a gépet a helyszínre, mert másképpen nem tudják ráilleszteni. Ami minimum újabb egy hetet jelentett volna és jónéhány ideges megrendelőt. Rólunk nem is beszélve… Végső elkeseredésében Iván újra felhívta a másik szerelőt, hogy nézze meg még egyszer a kocsit, háta ott maradt. És miközben a szerelő a telefonnal a kezében az autónkat járta körbe, egy másik kuncsaft, aki szintén javításra vitte hozzá a járművét, teljesen véletlenül meghallotta a beszélgetést, és beleszólt, hogy ő reggel talált az úton egy vasdarabot, ami ugyanúgy néz ki, mint amit a szerelő keres. Fogalma sem volt róla, hogy mi az, le akarta adni a MÉH-ben.

Mekkora a valószínűsége annak, hogy az a valaki, aki megtalálta az alkatrészt, pont akkor, pont ahhoz a szerelőhöz vigye az autóját, akit pont akkor hív fel Iván, és pont úgy állnak, hogy meghallja a beszélgetést, és be tudja azonosítani a keresett tárgyat? Őszintén: ennek mekkora a valószínűsége?

Iván azóta repked, a gép dolgozik, én pedig morfondírozhatok, hogy most tényleg vannak ilyen véletlenek, vagy kaptunk egy kis segítséget. Valahonnan. Talán fentről.