Mondtam az uramnak, hogy megkopasztom a kuvaszt, ha nem költözteti ki a házból. Az életérzést, ami elvezetett idáig, leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, amikor egy gyapotföld talaját próbálja az ember tisztán tartani betakarítás után, nap mint nap. De említhetném a kanadai nyár termését is, ahogy kontroll nélkül száll, lebeg a levegőben, hogy aztán belerepülhessen az ételbe, ráragadjon a kéztörlőre, a bőrödre, a hajadra, az életedre. Elegem volt.
Mint minden más esetben, itt is a tökéletességre törekedtem, aztán mint (majdnem) minden más esetben, ezt el kellett engednem. De legalább a törekvés megvolt. Találtam a közelben egy kutyakozmetikust, aki házhoz is jár, és megbeszéltem vele, hogy eljön megnyírni a kutyát. De mindezt valahogy úgy kellett volna megoldani, hogy Iván ne legyen itthon, mert majdnem biztos voltam benne, hogy bojkottálná a projektet. Kellett volna bébiszitter, hogy én tudjak segíteni a nyírásnál, a csajnak is rá kellett volna érnie abban az időpontban, de leginkább a tervezhetőségre lett volna szükség, ami teljes mértékben hiányzott Iván hektikus időbeosztása miatt. Két megbeszélt időpontot kellett lemondanom, harmadjára a kutyakozmetikus már nem vette fel a telefont. Nem hibáztatom.
Így viszont magamra maradtam a szőrös kutyával, a babával és jobb híján Donna sörényvágó ollójával. Most már csak azt kellett megvárnom, hogy Bozsu elaludjon, és Iván ne legyen itthon. Legalább is az első etapnál ne. A mutatvány több napig tartott, és az eredmény a tökéletestől igen messze áll, de a házban megszűnt a gyapotbetakarítás és Pengő is sokkal jobban érzi magát. Iván csak annyit mondott, hogy úgy néz ki, mint egy óriás pudli. És tényleg. 😀
