Nem tudom, hogy mit akar velem közölni vagy megtanítani az élet, és azt sem értem, hogy miért választott ilyen durva kommunikációs formát. Értek én a szép szóból is. De azt nagyon nehéz megérteni, hogy egy ilyen gyönyörű, intelligens, ereje teljében lévő telivérnek miért kellett mennie. Folyton azon jár az eszem, hogy mit rontottam el, ezzel kelek, ezzel fekszem, nem tudok túllépni rajta. Annyira nyugodt voltam, hogy tudom, mit kell tenni kólika esetén, hogy nála ezek mindig enyhe lefolyásúak, mindig elég volt egy kis mozgatás, a buscopan, amit Ákos beadott, a forrázott lenmag és egy-két nap koplalás. Mindig elég volt. De most nem. Most nem reagált, rosszabbul lett, és végül Üllő mellett döntöttünk.
Szerda éjszaka. Az a nyomorult szerda éjszaka, amikor Iván csendben megérintette az arcomat, hogy ébredjek. “Baj van” – mondta, és én már tudtam, hogy nem sikerült a műtét. Hogy ott maradt az én gyönyörű Donnám, akivel hétfőn még Parelliztünk a karámban, és aki egy pillanat alatt felfogott és megtanult mindent. Aki úgy vitt el az első terep alkalmával mint a rongyot, és akivel később már zabla nélkül jártam az erdőt, a hegyvölgyeket. Az a jellegzetes horkantása, a fülemben cseng. Egy ló sem tud úgy horkantani mint ő. Gyönyörű Donnám. Elvitted a szívem egy részét.
